Kotró-rakodók osztályozása

Az alagutakban és aknákban általánosan használt salakrakodókat sziklarakodónak is nevezik, amelyeket ma már kotrógépek (kanalarakodók) váltanak fel. Kis méretűnek, erősnek és tartósnak, könnyen kezelhetőnek, könnyen járhatónak, magas termelési hatékonyságúnak, folyamatos és megszakítás nélküli működésnek, valamint biztonságosnak és környezetbarátnak kell lenniük. A salakrakodók (kőzetrakodók) számára háromféle utazási mód létezik: gumiabroncs típusa; pálya típusa; lánctalpas típus. A salakrakodó karos kanál típusa szerint négy típusra osztható: kanalas típus; rák karom típusa; függőleges karom típus; vödör típusú. Az első három típust fokozatosan felváltotta a kanál típus az építőipari gyakorlatban. A szakaszos működés nem lehet folyamatos, a kétirányú mozgás nem rugalmas, a munkaképesség alacsony, a nem biztonságos por keletkezik, a működés nem humanizált, a kőzettömb méretigénye kicsi, a lejtés korlátozott. [1]
A gumiabroncs típusú salakrakodók kisméretű gépek, amelyek csak 1,7 méteres térben való munkavégzésre alkalmasak, és csak vízszintes alagutakban dolgozhatnak. Hátrányuk, hogy hajlamosak megcsúszni és elsüllyedni olyan alagutakban, ahol a víz-talaj sziklákat és kemény környező sziklákat vesz körül, a gumiabroncsaik könnyen karcolódnak. Alacsony hatásfokkal és alacsony anyagfelhasználással rendelkeznek. Előnyük, hogy nagyon kis helyen képesek salakot és ércet betölteni. Ezek a legolcsóbbak, de költséghatékonyabbak, mint a kézi munka. A sínszerű salakkaparók alkalmasak a vasúti szállítás támogatására, gazdaságosabbak, de a működési hatótávolságuk korlátozott, a sínek lefektetése pedig problémásabb, lejtőn nem működhet. Előnyük, hogy mérsékelt árfekvésűek, nagy hatékonyságúak, nagy anyagfelhasználásúak és nagy mennyiségű anyagot képesek kaparni. A lánctalpas típusú salakrakodók a fenti előnyöket és hátrányokat egyesítik, de kezdeti beruházásuk költségesebb, hatékonyságuk viszont jelentősen megduplázódik, és az építési időszak költsége a jelenlegi legalacsonyabb pontra csökken.